Navigare necesse est...!

"hajózni kell..." tartja a latin mondás - mely ugyan a Pompeius szigorú és ellentmondást nem tűrő intelme volt a viharban beijedt hajósainak - de nekem szelídebb és összetettebb értelmet jelent. A földrajzi és "belső" utazásaim, az élet állandó változása jut eszembe arról, amikor egy ringó bárkára (vagy repülőre) felszállva elindulsz a végtelen vizen, tudva, hogy nagy kalandok várnak rád, miközben a természet erőinek játékszere is lehetsz. Amikor elhagyod a komfortzónád, elengeded a biztos kereteidet, de cserébe páratlan élmények, új ismeretségek és megannyi tudás lehet a tiéd, sőt egyre jobban megismered magad... Élmények, amikhez nehéz helyzetekben mindig visszanyúlok és mely rugalmassá, szélesebb látókörűvé, tanulékonyabbá tesz.
A blogon most induló sorozat a mi családi utazásainkról szól, földrészeken, országokon és kultúrákon át. Ám mielőtt elindulunk, pár szót erről a különös életformáról, melyben évek óta részünk lehet, s melynek nem csak napsütéses oldala, de kemény vállalásai is vannak egy kétgyermekes család részéről...

 

Számomra az utazás és a hosszabb külföldi tartózkodás a szeretteim nélkül elképzelhetetlen.

2006-ban megpályáztam az Indonéz Nagykövetségen egy Darmasisva ösztöndíjat amit meg is kaptam de a családom - férjem és két gyermekem - csak 2 hónapra kaptak vízumot amíg én egy évre. Így visszautasítottam a lehetőséget. Mivel férjem, Zsiga pontosan tudta, hogy milyen nagy álmom volt a batik őshazájában tanulni, később, kárpótlásképp elmentünk saját erőből 2 hónapra Balira és ott jártam mesterhez.

 

Ezzel az életre szóló utazással kezdődött a mi vándorló életmódunk, melyben évente  1-2 hónapot távoli vidékeken töltünk. De aki láblógatós nyaralásra gondol, az téved. Az utazások alatt férjem az internet segítségével végzi határidős munkáit, míg a gyerekek a helyi iskolások életét élik. Naponta tanulunk velük, majd hazatérve rendszeres szintmérő vizsgákat tesznek, hála az itthoni iskolájuk rugalmas pedagógiai szemléletének. Otthonunkra, kertünkre, állatainkra ezalatt Anyukám vigyáz. Amerre járunk, próbálunk belesímulni a helyi táj, az adott kultúra kereteibe, nyitunk az emberek felé, élményeket gyűjtünk. Életmódunk, szokásaink, igényeink megváltoznak.

 Zsiga már évek óta írja saját mesekönyvünket, mely a gyerekek szemszögéből láttatja a világot, amit lassan bejárunk. Míg ugyanezen inspirációk saját batikképeimen köszönnek vissza. Ha kíváncsiak vagytok a konkrét beszámolóimra, kövessétek a blogot és a galéria face oldalát.